Utas

A Voyager I hővédő pajzsa alatt egy mikroszkopikus méretű jégdarab található. Ez az egyetlen vízforma, amely nem párolgott vagy szublimált el, valamint nem sodródott le az űrhajóról az elmúlt negyvenhárom évben, amióta a szondát kilőtték az Orlandótól légvonalban kicsit több, mint nyolcvan kilométerre található Cape Canaveral Air Force Stationről. A csepp egy, a műszereket óvó tömítésen található repedés két pereme közé ágyazódott be. Majdnem pontosan a közepén pedig egyetlen Hypsibius dujardini él. Egy medveállatka.

Az állatkának nem tett jót a Naprendszerünk bolygópályái mentén történő utazás. A Voyager körül mindössze néhány Kelvin a hőmérséklet, az egyetlen hőforrást a hajót pályán tartó plutóniumtartalékok sugárzása jelenti. A jég annyira megfagyott, hogy inkább kőre hasonlít. Ebben a jégkristályban a medveállatka lassan kiszárad. Alig fél milliméter hosszú testének már csak öt százaléka víz. Már nincs mérhető anyagcseréje. A sejtek azonban nem károsodtak a folyamat során. Az állatka már majdnem halott, de még nem teljesen az. Némi hővel és nedvességgel könnyen meg lehetne menteni.

Nem ismeretes, hogy ez a Hypsibius dujardini hogyan került a Voyager fedélzetére. Az állatkának nem állt szándékában utazni, már amennyire ezt egy mikroorganizmusról el lehet mondani. Talán a Jet Propulsion Lab egyik technikusa nézett el valamit a szonda tisztításakor. Az is elképzelhető, hogy egyikük az állatkát a fedélzetre csempészte; a Voyager kilövésének idején ugyanis még nem létezett ún. planetary protection officer, akinek feladata a világűr földi fajokkal való szennyezésének megakadályozása. A H. dujardininek fogalma sincs.

A szonda, mióta a nyolcvanas években elhagyta a Szaturnuszt, 17 kilométer per szekundum sebességgel halad az Oort-felhő felé, ezzel teljesítve tervezett küldetését. A Plútót még bolygóként tartották számon, mikor 2003-ban elhagyta a helioszférát. Hogy a Naprendszert elhagyta-e, továbbra is vita tárgya, ugyanis még mindig nem ismert, hogy a Naprendszer pontosan hol végződik – ez a vita nagyrészt éppen a szonda által a Földre küldött adatokon alapszik.

A H. dujardininek nincs szeme, sem homloklebenye. Valószínűtlen, hogy a kilövéskor tudott volna a cseppben található többi H. dujardiniről, vagy hogy észrevette volna, ahogy egytől egyig kiszáradnak vagy elpusztulnak a kozmikus háttérsugárzás okozta DNS-mutációk következtében. Vajon az ő tetemükből a vízbe szivárgó aminosavak látták el a medveállatkát mind ez idáig táplálékkal?

A radioizotópos termoelektromos generátorok a Voyager fedélzetén található műszereket a vártnál tovább tartották működésben. 2025-re azonban a szonda plutóniumkészlete kiürül, és a motorok leállnak. Negyvenhét év után a Voyager megszakítja a jeladást és irányíthatatlanul sodródik majd az űrben. Jelenlegi becslések szerint a szonda 300 éven belül éri el az Oort-felhőt, majd további 30.000 év alatt megkerüli azt. Ezután elsőként a GL-445 galaktikus objektummal fog találkozni, amely mellett 1,5 fényéves távolságban fog elhaladni. Az objektum gravitációs ereje ekkora távolságból túl gyenge ahhoz, hogy a Voyager pályáját megváltoztassa.

A H. dujardini neurológiai kapacitása igen korlátozott. Nincs agya, mindössze egy idegdúc található a hátában. A faj evolúciója során az érzékelés képességének minden formája háttérbe szorult a kivételes túlélési képességekkel szemben. Az állatka felépítése csak arra alkalmas, hogy ne pusztuljon el. Még ne.

A Voyager körüli csillagközi tér ugyan nem teljesen üres, de minden egység anyagra 10.000 billió egység űr jut. Hang ebben a világban nem létezik. A Nap nem több, mint egy fényesebb csillag. Az állatka egy olyan térben repül, amely minden irányban egyenlő kiterjedésű. Nincs felfelé vagy lefelé, se előre vagy hátra. Az egyenletes sebesség, illetve a vizuális referenciapontok hiánya miatt valószínűleg nem is tudja, hogy mozog. Az 1998. augusztus 17-én kilőtt Voyager I a Földtől valaha legmesszebbre jutott ember alkotta objektum, egy rekord, amely nem fog egyhamar megdőlni.

CZ | EN | NL | PL | RO | SR