Volt egyszer egy férfi, akinek túl sok gondolata volt. Olyan sok gondolata volt, hogy nem tudta, mit kezdjen velük. Csak egyre halmozta őket, amíg majd szét nem robbant a feje. Aztán keményen dolgozott, hogy megfeledkezzen róluk. De a nap végén, amikor felemelte tekintetét a munkából, és látta, hogy egyedül ő maradt az irodában, a gondolatok életre keltek, táncra perdültek, dulakodtak és olyan hangosan ordítottak, hogy az őrületbe kergették.
Egy este, amikor hazafelé tartott a munkából, olyan vadul viaskodtak a gondolatai, hogy véletlenül rossz lehajtónál fordult le az útról. Az ismeretlen útvonal egy sűrű erdőn keresztül egy tóhoz vezette. Kereken és csendesen feküdt előtte. A fák teljesen elfogták a szelet, így semmilyen fodrozódás nem törte meg a víztükröt.
A férfi kiszállt az autójából és a tó partjához sétált. Amikor lenézett, saját tekintete nézett vissza rá, megfordítva. Lehajolt és egyik kezével a tükörképe arcához ért. Az érintésére összeráncolódott a tükör, de nem emelte fel a kezét. A víz hűvös volt és lágy. Hívogató.
Levette cipőjét, szürke öltönyét és meztelenül lépett a vízbe. A vízgyűrűk a testétől a túlsó partig futottak. A férfi nem gondolt bele, hogy mit tesz, de nem is tudott volna: annyira tele volt a feje, hogy nem fért el benne több gondolat.
Tovább sétált, amíg már alig ért le a lába. Lassan lement a nap és az ég a narancssárgától a liláig mindenféle színben pompázott. A fák körülötte sűrű, fekete masszává olvadtak össze. A hátára fordult, lehunyta szemét és lebegett. Nem tudta volna megmondani, mennyi ideig volt a vízben, de mire feleszmélt, kiürült a feje.
A férfi másnap a munkahelyén fiatal és üde volt. Már el is felejtette, milyen érzés bekapcsolni a számítógépet és közben nem úgy érezni, mintha egy betontömböt kellene odébb tolnia. A feltornyosult papírmunka valóban csökkenni látszott, amikor belekezdett a munkába. Ugyan támadtak gondolatai, de nem olyan sok és volt számukra elég hely.
Csakhogy az új gondolatok nem tűntek el. A férfi felhalmozta őket és néhány hét elteltével ismét a tó mellett állt. Tétovázás nélkül levette a ruháit és belesiklott a vízbe. Ezalkalommal nyitva hagyta a szemét és amíg az esti égbolt színei változtak fölötte, érezte, ahogy a gondolatai egymás után kisüllyednek a fejéből. Amikor újra a szárazföldön állt, beszívta a levegőt, majd kifújta, be és ki. Mintha mi se történt volna.
Ettől fogva néhány hetente visszajárt a tóhoz. A gondolatok minden alkalommal kiörvénylettek a fejéből. Fortyogva hevertek a tó fenekén, de túl gyengék voltak ahhoz, hogy felússzanak a felszínre. A férfi vissza-visszajárt, még akkor is, amikor már közeledett a tél és hidegebb lett a víz. Csak akkor adta fel és maradt a parton, amikor jégréteg borította a vizet.
A többi évhez képest rövid ideig tartott a tél, de a férfi ezt másként élte meg. Keményebben dolgozott, mint valaha, hogy ne hallja a gondolatait. De minél hosszabbak voltak a napok, annál elviselhetetlenebb volt a csöndes pillanatokban az üvöltés és tánc a fejében.
Mihelyt a hóvirágok áttörték a fagyott talajt, a férfi a tóhoz sietett. A szúrós hideg a bőrébe hatolt és a lábujjai megdermedtek, de a víz mohón nyelte el testét. Mikor feje a vízfelszínhez ért, ki is ürült.
A tófenéken szenderegtek a régi gondolatok. Egész télen alig tudtak megmozdulni, de az új gondolatok felébresztették őket. Egymás körül nyüzsögtek és a tó fenekét zavaros iszapfelhővé változtatták.
Egyre hevesebben dulakodtak, majd hirtelen a felszínre emelkedtek, a férfi testéhez. Szorosan megragadták a férfi mellkasát és lábát. A férfi próbált megszabadulni tőlük, de nem sikerült. A gondolatok szorosan ráakaszkodtak. Feketéknek és élesnek érezte őket, épp úgy, mint mikor még a fejében voltak. Vadul csapkodott maga körül, de csak egy tölgyfalevél akadt a kezébe. Anélkül, hogy észrevette volna, megragadta a levelet. Ezután épphogy sikerült levegőt vennie, mielőtt a gondolatok a mélybe rántották.
Az eddig csak biztatóan bizsergető hideg hirtelen átdöfte a tüdejét. A férfi nem látott semmit, mindenütt gondolatok voltak. Nem volt mibe kapaszkodni, bármilyen keményen is küzdött. Túl gyorsan és hangosan örvénylettek körülötte a gondolatok, lehetetlennek tűnt megkülönböztetni őket egymástól.
Kezét a fülére tapasztotta, hogy ne hallja őket és ekkor hirtelen megérezte a tenyere és az arca között a tölgyfalevelet. Maga előtt látta, ahogy a levél az őszi és téli hónapokban végignézte, ahogy egyre hullanak a testvérei, amíg már egyedül volt a fán. Ő azonban kitartott az utolsó, megfelelő pillanatig.
A levél egy kicsit szúrós volt, a férfi megnyugodott. Hagyta örvényleni a gondolatokat, miközben egyre mélyebbre süllyedt. Várt, míg hátával meg nem érezte a tó fenekét, majd elrugaszkodott. Minden megmaradt erejét összeszedve felúszott a felszínre.
A gondolatokat maga mögött hagyta.
A férfi a szárazföldre vonszolta magát. Üres volt, akár egy tojáshéj, aminek kiszívták a tartalmát. Nem emlékezett rá, hogy jutott haza. Annyira lebetegedett, hogy egy hétig nem tudott dolgozni.
Mihelyt jobban érezte magát bekereteztette a tölgyfalevelet. A képet kitette az irodájában. Gyakran rápillantott teljesítményértékelés előtt, vagy ha egyik kollégája negyedéves adatokkal, vagy egy újdonsült előléptetéssel hencegett.
A tavat nem kereste fel.
A férfi azt remélte, hogy az elmerülés alapvető változást hoz, de túl könnyű volt sodródnia az árral. Változatlan ritmusban követték egymást a napok, és a feje egyre jobban megtelt. Fél évvel később ránézett a tölgyfalevélre, és semmit sem látott. Csupán egy apró, barna levélkét egy túlzóan drága keretben.
Ez éppen az eső eleredése előtt történt.
Senki sem jósolta meg előre, hogy eső lesz, egyszerűen csak jött. Olyan erővel érkezett, mintha valaki késsel rést vágott volna az égboltba, hogy minden eső, ami valaha esni fog, most egyszerre zúduljon le. A férfi edénykét formált a kezéből és kinyújtotta az irodája ablakán. Egy percen belül színültig megtelt.
Majd behúzta a markát az ablakból és nézte, ahogy a víz egyre lassabban hullámzik míg teljesen lecsendesedik. Hirtelen elöntötte a vágyakozás. Előrehajolt és a kezébe temette az arcát. A víz a kezéből a padlóra hullott, sugarakban lecsordul a nyakán, bele az öltönyébe. Gyorsan felegyenesedett és körülnézett, hogy látta-e valaki.
Aznap, amikor végre elállt az eső, a férfi kinézett az ablakon, és látta, hogy világ alját levágták. A csatornák nem tudták elvezetni a vizet, a folyók kiléptek a medrükből és csendesen elterültek az utcákon. Egyedül a házak és a fák tetejét lehetett látni.
A férfi felkiáltott, szerette volna a tölgyfalevelet az arcához szorítani. De a kép az asztalán állt, közte és az irodája között pedig állt a víz.
Valamennyire lecsillapodott és körülnézett. Nem maradhatott egy olyan házban, amelynek nincs alja. Nem volt más választása. Felöltözött és aktatáskáját nyakkendőjével a bokájához kötötte, kinyitotta a hálószobája ablakát és kiugrott. A víz hűvös volt és lágy, épp mint a tóban, a legelső alkalommal. Nem mert lebukni a víz alá, óvatosan úszott. Egészen jól ment, a hullámok csupán néhányszor sodorták el magukkal egy-egy gondolatát.
Elért az irodáig és tette, amit tennie kellett. Mire ismét hazaért és felakasztotta ruháit száradni, már megbékélt az új helyzettel.
Ettől fogva minden nap úszva járt dolgozni Megpróbált ellenállni a víznek, de időnként megadta magát. Ilyenkor a hátára fordult. Egyik lába valamivel mélyebre süllyedt az aktatáska súlya alatt, de azért lebegett. Egyedül, miközben a gondolatai a mélybe süllyedtek.
Arra férfi arra gondolt, hogy ha mindig máshol lebeg, és más és más helyeken hagyja hátra a gondolatait, talán nem lesz belőle baj. Sőt, gondolta néha, mi lenne, ha elúszna. Egyszerűen elindulna és nem térne vissza…
De végül ez a gondolat is kiment a fejéből, és elsüllyedt.